Legkeresettebb alkotók
  • Mednyánszky László keresett alkotó
    Mednyánszky László
  • Mednyánszky László keresett alkotó
    Mednyánszky László
  • Vaszary János keresett alkotó
    Vaszary János
  • Mednyánszky László keresett alkotó
    Mednyánszky László
  • Mednyánszky László keresett alkotó
    Mednyánszky László
  • Mednyánszky László keresett alkotó
    Mednyánszky László
  • Mednyánszky László keresett alkotó
    Mednyánszky László
  • Mednyánszky László keresett alkotó
    Mednyánszky László
  • Mednyánszky László keresett alkotó
    Mednyánszky László
  • Mednyánszky László keresett alkotó
    Mednyánszky László

Hollósy Simon Tanulmányok

  1. Hollósy Simon - Tavasz a patakparton
    1. "Hollósy Simon művészete is fehér folt még a magyar festészet történetében. Igazi értékét még nem fedeztük fel. Pedig kevés olyan színes egyéniségű, nagyszerű művészünk van, mint ő." Éppen e csaknem fél évszázados sorok írója, Németh Lajos, a XX. század második felének legnagyobb hatású magyar művészettörténésze tette a legtöbbet, hogy a kutatásnak e bántó adóssága végre törlesztést nyerjen. Hollósy életművét bemutató monográfiája is igazolja páratlan kvalitásérzékét, ösztönös értékítéletét. Tévedhetetlen biztonsággal választotta ki a modern magyar művészet legnagyobb egyéniségeit, s állította őket kutatásainak gyújtópontjába. A kandidátusi disszertációként elkészített Hollósy köteten kívül könyvet írt Csontváryról, Nagy Balogh Jánosról, Kondor Béláról és Országh Liliről.
      Németh Lajos egykori tanára, Fülep Lajos már 1904-ben tisztán látta Hollósy festészetének értékeit, de mellőzöttségének, magárahagyottságának okaira is rámutatott: "Törhetetlen művészegyéniség. Az ő művészetére nálunk még nem jött el az idő: annyira mentes az minden sallangtól, annyira egyszerű, annyira mély, hogy a mi szemünk, mely az idők folyamán hozzászokott a külsőségekhez, nem tudja megérteni. Mint művész jóformán magában állott mindig, akárcsak Ferenczy, egyedül küzdött félreismerve és mellőzve, s elérte az a sors, ami Ferenczyt, s általában minden kornak félreismert, magára hagyott egyéniségét eléri, hogy egyedülvalóságukban legnagyobb kifejezői lesznek koruknak és fajuknak."
      Hollósy gyakran reprodukált korai, a müncheni zsánerpiktúra stílusjegyeit hordozó művei láttán meglepőnek tűnhet, hogy a modern magyar művészet kérlelhetetlen elkötelezettjei is - megértve festészetének mélyen rejlő értékeit - feltétlen tisztelettel és elismeréssel méltatták alkotásait. A Nyolcak lelkes kritikusa, Bölöni György és Ady Endre egyaránt felismerte jelentőségét. Halála után a költő írta meg Hollósy legszebb nekrológját a Nyugat 1918. májusi számában, "robosztus, nagy magyar piktor"-nak, "alkotásra hívott zseni"-nek nevezve őt.
      Hollósy kortársai, alakjának felidézői, művésztársak és kritikusok jól látható kedvvel merültek el jellemének, izgalmas egyéniségének taglalásában. A belső karakterjegyek mellett megjelenésének külső, környezetére szinte megbabonázó csáberőt gyakorló jellegzetességeit is gyakran felidézték. Réti István, a nagybányai művésztelep egyik alapítója és későbbi krónikása is fontosnak tartotta Hollósy alakjának plasztikus felfestését: "A mester hollófürtű, romantikusan érdekes feje, szenvedélyes világszídása, legendás testi ereje, másrészt lágy szíve, gyermekmosolygása, csapongó, fordulatos, gyakran homályos beszéde, érzelmes, meleg csellójátéka, mind igaz, jellemző és fontos is róla írva, mert külseje és külsőségei nem választható el ama képzeletizgató, mély hatástól, amelyet több mint három évtizeden át ez a különös ember a vele érintkezőkre gyakorolt."
      Hollósy festészetének igazi értékelését - paradox módon - éppen ez a páratlanul erős hatás, jellemének ez a regényes sokszínűsége szorította sokáig háttérbe. Magával ragadó személyisége, legendás pedagógiai érzéke révén már fiatalon rajongó tanítványok tucatjai vették körül. Azon ritka művészek egyike volt, akik már munkásságuk korai szakaszában, a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt, iskolateremtő mesterekké váltak. Iványi Grünwaldtól Kernstokig, Csontvárytól Galimberti Sándorig a magyar festészet történetének számos messze futó tehetsége kapta tőle a legelső, meghatározó útmutatásokat. A müncheni akadémia előkészítő kurzusaként életre hívott szabadiskolája bölcsője volt a magyar festészet történetében korszakos jelentőségűvé váló nagybányai művésztelepnek. Könnyed, bohém magatartása és életvitele kérlelhetetlen, szinte önsanyargató művészi alkotómódszerrel párosult. A tökéletesen kimunkált, "kész" festmény klasszikus ideálképének szüntelen kergetése évekig tartó kísérletezésekhez, újra- és újrakezdett, végül befejezetlenül maradt képek sorához vezetett. Ritka öröm tehát, mikor elvétve egy-egy végleges formát nyert alkotása feltűnik, új, erősebb, mélyebbre hatoló fényben világítva meg művészetének értékét, igazolva a kevés képet magába foglaló életmű kiemelkedő kvalitásait.

      Hollósy munkásságát ritka egyértelműséggel oszthatjuk nem csupán festői felfogásban, de földrajzilag is elkülönülő korszakokra. 1880 és 1895 között készítette hagyományos szemléletű, de páratlan mesterségbeli tudással megoldott müncheni zsánerképeit, majd ezt követően indult az igen kevés művel reprezentált nagybányai korszaka. 1904-től haláláig nemzetközi növendékserege élén nyaranta az apró Tisza menti faluban, a magyar, román, kárpátorosz és zsidó lakosú Técsőn dolgozott. A folytonos kísérletezés, számtalan félbehagyott vászon, a sokszor meddőnek tűnő munka után 1910 körül végre kiforrott festői stílusának utánozhatatlan tisztaságú formanyelve. Ezt a végső, egyszerre intim és monumentális művészi nyelvet reprezentálják késői tájképei, melyek nem csupán az életmű, de egyben a magyar tájfestészet legfontosabb művei közé tartoznak. A most aukcióra kerülő, 1916-ban festett técsői tájkép magán viseli festője érett stílusának minden jellegzetes vonását. Tudatos, tökéletesen kiegyensúlyozott kompozíciója, az önmagukba záródó erővonalak, a képben lüktető belső ritmusok finom sodrása a lekerekítettség és az állandóság érzetét sugallja nézőjének. Hollósy puritán, kevés eszközzel élő festői nyelve a múló pillanat helyett a természet örök és szükségszerű totalitását ragadja meg, a világot kormányzó belső erők harmóniáját tárja elénk. Műve a tájfestészet évszázadokon átívelő hagyományába illeszkedik: felrémlenek benne Rembrandt páratlan erejű rajzainak magányos, antropomorf fái, Millet és a barbizoni művészek ihlető őszintesége, a távol-keleti művészet végső sommázottsága, s az impresszionisták ideges, szálkás ecsetkezeléssel megformált friss tájélménye. Hollósy késői képeit már Németh Lajos is összevetette Monet tájképeivel. Bontott ecsetjárása érzékeltetni tudta a fényitatta levegő finom remegését, s a lokálszíneket elvetve felhasználta a divizionizmus tanulságait. Az alkotás folyamata az egymástól elváló, szaggatott ecsetvonások révén feltárul a néző szeme előtt: sokasodó, elváló és összeolvadó foltok vibráló együttese a születést, a növekedést, a forma organikus kibontakozását varázsolja elénk. Az ábrázolt valóság elemei egymásba oldódnak, a puha színfoltok nyugodt áramlása konfliktusmentes látomássá szelídül. A festményhez közel hajoló néző a vászon minden egyes apró részletén önálló, szemet gyönyörködtető festői értékekkel találkozik: a kép páratlan odaadással, szinte simogató szeretettel megfestett felülete a mű magalkotásának manuális folyamatát magasztalja.
      Hollósy, Monet-hoz hasonlóan számos alkalommal visszatért ugyanahhoz a festői témához. Ám míg francia kortársa az atmoszféra látványmódosító hatását tanulmányozva, különböző napszakokban, eltérő időjárási viszonyokban több képen ábrázolta ugyan azt a motívumot, addig ő elvetette az egyszerre festés impresszionista elvét, s egyazon festményét fejlesztette sokszor évszakokon keresztül. Távolról Cézanne alkotói módszerét idézi, ahogy időről-időre felkereste az ábrázolni kívánt tájrészletet, s csupán a végső kiérleltség, a tökéletes formai egyensúly elérése után tette le ecsetjét, mikor minden egyes színfoltnak megtalálta szükségszerű és megváltoztathatatlan helyét.
      Hollósy most vizsgált tájképe az életmű egyik legszebb darabja. Azé a művészé, aki a természet mulandó jelenségei mögött, a naptól beragyogott tájban, az opálos homályosságú fény vibráló sugarainál felismerte és ábrázolni tudta a teremtő akarat harmonikus erőit. Aki tudta, és képeivel igazolta, hogy "nincs betű, amely jobban tanítson, nincs anya, aki jobban öleljen a természet józansága és határt nem ismerő gyöngédségénél."

      IRODALOM
      Fülep Lajos: A művészet útvesztője. In.: Agrár Album, 1905. A "Hazánk" karácsonyi melléklete. Budapest, 1904. 72-77. l.
      Ady Endre: Hollósy Simon sorsa. In.: Nyugat, 1918/10. 890. l.
      Felvinczi Takács Zoltán: Hollósy Simonról. Különnyomat az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei I. kötetéből. Budapest, 1918. 151-177. l.
      Réti István: Hollósy Simon. Budapest, 1927.
      Németh Lajos: Hollósy Simon és kora művészete. Budapest, 1956.
      Németh Lajos: Hollósy Simon műveinek jegyzéke. In.: Művészettörténeti tanulmányok. A Művészettörténeti Dokumentációs Központ Évkönyve 1956-58. Budapest, 1960.
      Raoul Sorban: O viata de artist intre München si Maramures. Bucuresti, 1986.
      Boros Judit: Hollósy Simon művészi hitvallása levelei tükrében. In.: Nagybánya művészete. Kiállítás a nagybányai művésztelep alapításának 100. évfordulója alkalmából. MNG Katalógus, 1996.
      MP

  2. Hollósy Simon - Kocsmai jelenet (Áldomás)
    1. Réti István szerint Hollósy három korszaka (müncheni, nagybányai, técsői) közül kvalitását tekintve messze kiemelkedik a "naturalisztikus" müncheni periódus. Ekkor a jó nevű müncheni magániskola vezetője valóban az európai festészet élvonalához tartozott. Ahogy Réti fogalmazott: " magyar kortársai közül messze kimagaslik festői tudásával képeinek finom természetigazságával, épp úgy mint nemesebb ösztönével, amely a genre keretében távoltartotta a korszak adomázó léhaságától. Törekvéseinek komolysága, művészi erkölcse kiemelte őt a nyolcvanas évek nemzedéke közül s az új korszak a fiatalság élére állította." (Réti, 1927, 16-17.)
      Hollósy 1878-tól 1882-ig tanult a Müncheni Akadémián Alois Gablnál és Otto Seitznél. Első komolyabb sikerét az 1885-ös Tengerihántással aratta és egy évvel később barátai unszolására megnyitotta magániskoláját is, ami Hollósy törzshelye, a Café Lohengrin mellett hamarosan a magyar festészet egyik legfontosabb külhoni központjává vált. A mulatós ember hírében álló mester tanárként is impulzív, intuitív egyéniség hírében állott. Festőként azonban hihetetlenül alapos és aprólékos volt, aki számtalan variáción át évekig érlelt egy-egy kompozíciót. Viszonylag keveset alkotott, amiket viszont kiállított, azok "hibátlan" művek voltak. Az Áldomást például háromszor is megfestette úgy, hogy az egyes példányok a megszólalásig hasonlítanak egymásra.
      Az Áldomás a közel egyidőben keletkezett Mulató társasággal együtt a Hollósy-féle, tökéletesen kivitelezett, bámulatosan naturalisztikus kocsmai zsáner iskolapéldája. Finom naturalizmusa párját ritkító a korszak festészetében: a falon lógó kancsók, a székre vetett cifra szűr, az asztalnak támasztott kisbőgő mind-mind egy-egy csodálatos részlet. Nem meglepő, ha kortársai és monográfusai olyan elismert festőkhöz mérték teljesítményét, mint Wilhelm Leibl és Jules Bastien-Lepage, sőt távoli mintaként még talán a zseniális Holbein mester emlegetése sem túlzás. Réti szavaival: "rajzot, épp úgy mint Leibl és Bastien-Lepage, Holbeinhez jár tanulni ő is, s amazoknál nem kevesebb értéket hoz ettől a tanítótól. És ha a francia mester a megjelenítés súlyával, egységességével, öntudatosságával, kultúrájával, Leibl pedig zord férfiasságával, érdes igazmondásával fölötte is áll, Hollósyban viszont több az ingenuitás, a közvetlenség, az érzelmesség." (Réti, 1927, 18.)

      Irodalom:
      Felvinczi Takács Zoltán: Hollósy Simonról, Szépművészeti Múzeum Évkönyvei, 1918
      Réti István: Hollósy Simon, Budapest, 1927
      Lyka Károly: Magyar művészélet Münchenben 1867-1896, Budapest, 1951
      Réti István: A nagybányai művésztelep, Budapest, 1954
      Németh Lajos: Hollósy Simon és kora művészete, Budapest, 1956
      Németh Lajos: Hollósy Simon műveinek jegyzéke, A Művészettörténeti Dokumentációs Központ Évkönyve, 1956-58, Budapest, 1960
      Mezei Ottó: Nagybánya. A hazai szabadiskolák múltjából, Budapest, 1983
      Nagybánya művészete (katalógus), szerk.: Csorba Géza - Szűcs György, MNG, Budapest, 1996
      HS

  3. Hollósy Simon - Domboldal hajnali fényben
    1. A megkerült remekmű
      A történelmi idő, a 20. század kelet-európai drámáinak - igazi magyar specialitássá "nemesedő" - páratlan sűrűsége talán egyetlen festői életművet sem tépázott meg annyira, mint Hollósy Simon munkásságát. Az oeuvre rekonstrukciójának egyik legnagyobb akadálya, hogy művészi pályájának jelentősebb periódusai kivétel nélkül olyan helyekhez, városokhoz és vidékekhez kapcsolódtak, melyek ma már egytől egyig kívül esnek hazánk határain. München után Nagybánya, majd néhány rövidebb epizód után Técső következett, s így - kis túlzással - a mai Magyarország területén jobbára fel sem állította festőállványát. A helyben maradt, s a történelem viharai után hosszú évtizedekre idegenbe szakadt művek így fokozottan ki voltak szolgáltatva az elkallódás, a megsemmisülés veszélyének, s ez - a hagyaték mintegy két tucat festményének elpusztulása mellett - az amúgy is csekély számú életmű további zsugorodását eredményezte. Az alig több mint száz ismert festményt tartalmazó oeuvre esetében minden újonnan felbukkanó, az ismeretlenség homályából előkerülő alkotás a szenzáció erejével hat. Fokozottan igaz ez a jelen esetben: a Domboldal hajnali fényben az elmúlt évtizedekben megismert Hollósy-képek közül a legfontosabb, kiemelkedő mérete és kvalitása az egész életmű egyik legjelentősebb darabjává avatja.

      A magyar modernizmus tanítómestere

      Az örmény kereskedőcsaládba született Hollósy művészi pályája szokatlan pontossággal korszakolható három - térben és alkotói stílus tekintetében is jól elkülönülő - periódusra. 1880 és 1895 közé tehető müncheni időszakában a korabeli divatos zsánerpiktúra festői nyelvezetét használva készítette irodalmi ízű, végtelenül kifinomult, nagy mesterségbeli tudásról számot adó kompozícióit, melyeken idővel sokkal inkább a korabeli francia festészet, elsősorban Bastien Lepage hatása érvényesült, elnyomva a müncheni akadémia merevebb, negédesebb művészi modorát. Művei, s még inkább lángoló egyénisége rövid időn belül a bajor főváros magyar festőinek vezérévé avatta. A müncheni akadémia előkészítő kurzusaként életre hívott szabadiskolája a magyar festészet történetében korszakos jelentőségűvé váló nagybányai művésztelep bölcsőjének tekinthető. Pedagógiai tevékenysége, a következő generációra gyakorolt hatása páratlan a magyar festészet történetében: a magyar modernizmus az ő - merev reguláktól mentes, de egyéniségének bájoló szuggesztivitása által determinált - iskolájából nőtt ki. Tanítványa volt Kernstoktól Csontváryig, Czigánytól Galimbertiig a magyar festészet számos kiváló tehetsége, akikben könnyed, bohém magatartása mellett kérlelhetetlen, szinte önsanyargató művészi alkotói módszere is rokonszenvet ébresztett.

      Nagybányáról a Tisza partjára

      A csupán néhány esztendeig tartó és alig fél tucat művel reprezentált nagybányai periódus után, 1904-től Hollósy - nemzetközi, zömében fiatal orosz festőkből álló növendékserege élén - nyaranta az apró Tisza menti faluban, a magyar, román, kárpátorosz és zsidó lakosú Técsőn dolgozott. Itt alkotott tájképei - bár sokáig háttérbe szorultak a korai, müncheni időszak főművei mögött - a szakirodalom egyöntetű véleménye szerint az életmű, s a magyar plein air festészet egészének legjelentősebb darabjai közé sorolhatók.
      A Domboldal hajnali fényben című kompozíció magán viseli a késői, érett Hollósy művek legjellemzőbb vonásait. Harmonikus, a totalitás érzetét keltő kompozíciójában minden képi elem magától értetődő egyértelműséggel foglalja el a gondos szerkezeti mérlegeléssel kijelölt helyét. Minden él, lüktet, vibrál a képen, mégis az impresszionizmus pillanatnyisága, esetlegessége helyett a természet organikus egységének önmagába záruló, szinte szakrális hangulatot árasztó atmoszférája érvényesül. A lágyan ívelődő horizont elfekvő sinusgörbéje, az ábrázolt formák és a szaggatott ecsetvonások puhán pergő ritmusa, a felvillanó meleg fények olyan belső, finoman és lassan kavargó erővonalhálót borítanak a vászonra, mely egyszerre sugall időtlen monumentalitást és intim bensőségességet. Hollósy látszólag az impresszionizmus festői eszközeivel él: felbontja a formát, kékes-lilás reflexekkel mozgatja meg a lokálszíneket, mégis tájképe gyökeresen más, mint francia elődeié. A tájat átszellemítő alkotói módszere ebben a tekintetben rokon Ferenczy szakrális ízű, a misztikum felé billenő festői szándékaival. A Domboldal hajnali fényben e törekvés talán legszebb példája: az opálos fátyol alól kibontakozó kompozíció valami végső mozdulatlanságot, megváltoztathatatlan egyértelműséget sugall, az ábrázolt táj lepárolt kvintesszenciáját nyújtja. Nem véletlen, hogy a Nyugatban Hollósyról cikket publikáló festőtárs, Walleshausen Zsigmond is éppen egy hasonló tájkép kapcsán fejtette ki egykori mestere művészetének legfontosabb jellegzetességét: "Talán így érzékeltethetném őt: Ha például megfesti Técsőn az öreg Nereszen hegyet, az nem lesz sem egy akadémikusan megkomponált kép a Nereszenről, sem egy impresszió a Nereszenről, vagy egy naturalisztikus tájkép, sem egy kubista levetítés, sem pedig egy reminiscencia expresszionisztikus kitörése, hanem a kép: maga az öreg Nereszen lesz."

      A sors-szimbólum

      Hollósy azok közé a festők közé tartozott, akik mondanivalójuk megfogalmazásához, a felvetődő művészi problémák megragadásához elengedhetetlennek tartották az azonos témát újra és újra feldolgozó sorozatok, összefüggő képciklusok megfestését. Técsői korszakában a város mellett emelkedő Nereszen hegy vált műveinek legfőbb témájává. Németh Lajos, Hollósy Simon monográfusa az egyéni sors alakulásában gyökeredző önkéntelen választást, a hegy archetipikus motívumának aktualizálását, személyes tartalmakkal való megtöltését látta e választásban. Az összegzés, a sok csalódással, újrakezdéssel és meg nem értéssel kísért élet letisztult tapasztalata a Nereszen monumentális, megingathatatlan, a múló idővel dacoló tömbjében vált megfogalmazhatóvá, képpé formálható végső tanulsággá.

      1916

      Valami történt ebben az esztendőben. A sokszor keserű, a világgal, sőt egykori barátaival is dacoló Hollósy olyan műveket alkotott ekkor, melyekben nyoma sincs a lemondó csalódottságnak, sőt egy új fénykor diadalával kecsegtetnek. Minden kétséget kizáróan ez az év az egész életmű legerősebb, legaktívabb időszaka. A híresen lassan és erőlködve, sokszor egyetlen képet évekig fejlesztve alkotó festő megalkotja legendás műtermi önarcképét, s még közel fél tucat tájképet, köztük olyan remekműveket, mint a Tavaszi táj, vagy éppen a most vizsgált alkotás. De ekkor született a Tavaszi hangulat című festmény is, melyet Németh Lajos a következő - a most bemutatott alkotásra is maradéktalanul illő - ihlettet szavakkal jellemzett:
      "Szinte simogató szeretettel megfestett puha színek, lágy zöldek, halvány kékek és a sárgás virágok halkszavú együttrezdülése, a tavaszi szellő cirógatása és tüdőt feszítő tiszta illatok töltik meg a képet. (...) Az ég selymessége, a frissen sarjadó fű egészséges színe mind az élet igenlését, a minden bánaton áttörő, legyőzhetetlen optimizmust sugározza, ugyanakkor a lágy színek szonorikussága, az egész képet befonó sejtelmes fátyol lelket rabulejtő hangulata sugallja, hogy mi minden rejlik e tavaszlátás mögött."

      PROVENIENCIA
      Svájci magángyűjteményből.

      IRODALOM
      Fülep Lajos: A művészet útvesztője. In.: Agrár Album, 1905. A "Hazánk" karácsonyi melléklete. Budapest, 1904. 72-77. l.
      Ady Endre: Hollósy Simon sorsa. In.: Nyugat, 1918/10. 890. l.
      Felvinczi Takács Zoltán: Hollósy Simonról. Különnyomat az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei I. kötetéből. Budapest, 1918. 151-177. l.
      Réti István: Hollósy Simon. Budapest, 1927.
      Németh Lajos: Hollósy Simon és kora művészete. Budapest, 1956.
      Németh Lajos: Hollósy Simon műveinek jegyzéke. In.: Művészettörténeti tanulmányok. A Művészettörténeti Dokumentációs Központ Évkönyve 1956-58. Budapest, 1960.
      Raoul Sorban: O viata de artist intre München si Maramures. Bucuresti, 1986.
      Boros Judit: Hollósy Simon művészi hitvallása levelei tükrében. In.: Nagybánya művészete. Kiállítás a nagybányai művésztelep alapításának 100. évfordulója alkalmából. MNG Katalógus, 1996.
      MP

  4. Hollósy Simon - Két tűz között, 1892 körül
    1. A Tengerihántás festője
      Hollósy Simon 1885-ben készült alkotása, a Tengerihántás a magyar festészet egyik leggyakrabban reprodukált, ikonszerű műve, s természetesen a festő müncheni korszakának is legjelentősebb darabja. A holbeini hagyományokat követő precíz, rajzos pontosság, a flamandok szinte vallásos áhítattal rokon természetlátása és engedményeket nem tűrő mesterségbeli tudása szólaltatja meg a kor jellegzetes, a népszínművek folklórvilágát idéző, kedves, finoman pajzán jelenetét. A kortársak közül Leibl és a fiatalon meghalt Bastien-Lepage jelentette Hollósy számára a követésre, elismerésre méltó ideálokat. Tanítványai, művésztársai közül jó néhányan - Iványi, Csók vagy Ferenczy - elsősorban az ő példáján, előadásain felbuzdulva festették csendes, finom hangulatokat megidéző, gyöngyház-fényben úszó vásznaikat.

      A tökéletes kép felé
      A Tengerihántás programadó mű volt, Hollósy azonban továbblépett, festői eszközeit az atmoszférafestés irányába próbálta fejleszteni. Tanítványai Párizsból hoztak híreket, onnan, ahová maga sohasem jutott el, de művészetét a legtöbbre tartotta. Palettájáról száműzte a feketét, a legsötétebb árnyékokat is átlátszó kékkel festette meg. A szenvedélyes kutatás korszaka ez, az atmoszféra vibrálását sejtető festésmód tökéletesítésének vágya szakadatlan kísérletezésre ösztönözte. Erről a lázas, sokszor a képek megsemmisítéséhez vezető időszakról csupán néhány befejezett - a festő kíméletlen önkritikájától is elfogadott - festmény tudósít. A Merengő, az Áldomás és a Mulató társaság mellett a fennmaradt ritka kivételek közé tartozik a Két tűz között című alkotás is. A kép - a Magyar Nemzeti Galériában lévő, kisebb méretű párdarabjának datálása és a korabeli írott források alapján - 1892 körül készülhetett. Hollósy alkotói módszeréből következően nem volt ritka, hogy egy-egy kompozícióját, a "tökéletessé" csiszolás folyamata közben, különböző méretekben, többször is megfestett. Képeit sokszor hónapokig, sőt évekig fejlesztette, cizellálta. A korszak naturalista festészetében nem volt példa nélküli ez a fajta rendkívül időigényes alkotói metódus. Legendák keringtek Leibl három évig festett képeiről, Bastien-Lepage 36 "ülésben" elkészített portréiról.
      A vizsgált kompozíció létrejöttének hosszadalmas körülményeit egy közvetlen tanú leírásából idézhetjük fel.

      A Két tűz között születése
      "A Kártyavető leány abbahagyása után egy nagyobb, háromalakos képbe fogott. Ugyanaz a kompozíció volt ez, egy körülbelül méteres vásznon, mint amelyik
      a Szépművészeti Múzeumban (ma az MNG-ben) a Kereszttűzben címet viseli.
      Ez a festménye sem készült el soha, de más okból mint az előbbiek. Thorma Párizsból hazautaztában 1891-ben, kemény bírálatot mondott a készülő képről és az éppen beállított modell után - Hollósy kérésére - bele is festett. ...megmutatta, hogyan bomlik részletszíneire a látvány, hogyan lehet az árnyékos tónusokat is színesre elemezni. ... A következő ősszel iskolájában már mindenki ’színesen’ festett. Ő maga pedig eltüntetve műterméből a Thorma által megkorrigált képet, egy kis deszkán fogott hozzá ugyanahhoz a kompozícióhoz, amelyet aztán befejezve, 1892 telén Budapesten kiállított s ez a kép látható most
      a Szépművészeti Múzeumban... . Ebbe a kis festménybe igyekezett érzése szerint beleszorítani mindazt, amit az utóbbi években a Párizst járt fiataloktól hallott.
      A kép finom és gyöngéd alkotás, rajzának érzékenységében, színeiben és össztónusában egyaránt."

      Festői szépség és lappangó erotika
      Réti István jellemzése, bár a Magyar Nemzeti Galéria-beli variációra vonatkozik, tökéletesen illik e nagyobb méretű változatra is. Hollósy a kép három szereplőjét - jellegzetes müncheni kompozíciós fogást alkalmazva - ablak elé helyezte. Számos korai festményén követte ezt a sémát, ilyenkor lehajtott karimájú kalapban festett, hogy jobban láthassa az árnyékba burkolt, puhán kirajzolódó formákat.
      Az ablakon beáramló napfényt itt is, a Mulató társaságnál már látott rózsaszín-csíkos függöny szűri meg, még bársonyosabbá, tompán vibrálóvá változtatva
      a tárgyak felületét. A festői részleteken pásztázó szemlélő átélheti azt az érzéki örömöt, amit láthatóan Hollósy is megtapasztalt a felület megformálása közben. A hangulatszínező csendéleti elemek, a padon nyugvó gyufásdoboz, a földre hullott cigarettaszálak, a rózsaszínen vibráló fal, a megcsillanó kardmarkolat és
      a pipából felszálló füstfoszlány mind egy-egy alkalom a kiművelt festői technika felvillantására. Ez a virtuozitás azonban, az ábrázolás finom, csendes intimitása miatt egyetlen pillanatra sem válik öncélú erőfitogtatássá. A festmény egészét - nem csupán a népdalok és színművek egyszerű, naiv bájjal átitatott évődéseit idéző téma miatt - a megfestés sugárzó kedvessége révén szinte az erotikával határos érzékiség tölti be. A férfipillantások kereszttüzébe került fiatal parasztlány arckifejezése, a mozdulatok kifejező pontossága és az életteljes pszichikai jellemzés Hollósy érzékeny, karakterteremtő képességeit dicsérik.

      A Két tűz között című kép a müncheni zsánerpiktúra minden pozitív jellegzetességét magán viseli. A lelkiismeretes formálástól a találó jellemábrázolásig mindet tökéletes technikai vértezettséggel illusztrálja.
      Ezeken túl a Párizsból érkező modernebb impulzusokra, az atmoszférafestés
      új kísérleteire is reflektál. Olyan alkotás, mely kedves tárgyával
      és érzéki megformálásával egyaránt lenyűgözi nézőjét.

      Kiállítva:
      Postatakarékpénztár Árverési Csarnok. LXXXVI. aukció. 1938. május.
      Proveniencia:
      Egykor Fränkel József, az 1930-as évek egyik legjelentősebb magyar műkereskedőjének tulajdonában.

      Rerrodukálva:
       Országos Magyar Képzőművészeti Társulat Évkönyve, 1928. 135. l.
       Postatakarékpénztár Árverési Közlöny, 1938. 4. rk. sz. VII. t.
       A. Ny. Tyihomirov: Hollósy Simon. In.: Szabad Művészet, 1954. I. 41. l.
       Németh Lajos: Hollósy Simon és kora művészete. Budapest, 1956. 16. kép
       A. Ny. Tyihomirov: Hollósy Simon és orosz tanítványai (oroszul).
      In.: Iszkusztvo, 1958. 8. sz. 52. l.

      Irodalom:
       Ady Endre: Hollósy Simon sorsa. In.: Nyugat, 1918/10. 890. l.
       Felvinczi Takács Zoltán: Hollósy Simonról. Különnyomat az Országos Magyar -Szépművészeti Múzeum Évkönyvei I. kötetéből. Budapest,  1918. 151-177. l.
       Réti István: Hollósy Simon. Budapest, 1927.
       Németh Lajos: Hollósy Simon és kora művészete. Budapest, 1956.
       Németh Lajos: Hollósy Simon műveinek jegyzéke.
       In.: Művészettörténeti tanulmányok. A Művészettörténeti Dokumentációs Központ Évkönyve 1956-58. Budapest, 1960.
       Raoul Sorban: O viata de artist intre München si Maramures. Bucuresti, 1986.
       Boros Judit: Hollósy Simon művészi hitvallása levelei tükrében. In.: Nagybánya művészete. Kiállítás a nagybányai művésztelep alapításának 100. évfordulója
      alkalmából. MNG Katalógus, 1996.
      MP

  5. Hollósy Simon - Vidám helyőrség (Mulatozó bakák)
    1. EGYEDÜL CSAK Ő LÁTSZIK

      Nehéz olyan művészettörténeti írást, visszaemlékezést találni, amely Hollósy Simon személyét nem mint ikonikus, öntörvényű, szabad szellemű és igen karizmatikus művészemberként tárja elénk. Az 1857. február 2-án Máramarosszigeten született Hollósy Simon alakja nemcsak erős jellemével, hanem magával ragadó külsejével is kitörölhetetlen emlékeket hagyott kortársaiban. „Bármily sokan is vannak valahol Hollósyval egy társaságban, egyedül csak ő látszik”1 - idézi Réti István Mednyánszky Lászlót, majd így folytatja Hollósy leírását: „És ez való igaz volt. Kékesfekete, hullámos, dús haját homlokába fésülve hordta, s ebből az éjsötét keretből élesen vált ki sápadt, egyszínű arcbőre, amelyre pirosságot nem festett soha, sem a nap, sem a bor, sem az indulat. A haragtól még csak sápadtabb lett. Rendes arckifejezése szomorkás volt. Óriási szemgömbje kissé bandzsalítva nézett, és hogyha mosolygott, nedves fényben csillogott. Szépen csukódó ajka fölött fekete kis bajusz simult kétfelé, mint Rákóczy Ferenc fiatalkori arcképein. … Tíz esztendő alatt, amíg ismertem, mozgása mit sem vesztett a ruganyosságából, termete mit sem változott, éppúgy, mint hajtengerének fényes feketesége, vad hullámvetése.”2

      Már müncheni iskolaévei kezdetétől – ahová aggódó, jövőjére gondoló apja küldte ki - valóságos kultusz alakul ki személye körül. Fiatalos szórakozással tarkított iskolaévei alatt a festészeti tanulmányaira is gondosan koncentrált és gyorsan fejlődött. Rövid idő alatt akadémiai tanárainak a büszkesége, iskolájuk dísze s vonzó ereje lett. Nem meglepő tehát, hogy miután az akadémiai képzést béklyónak érezte, festőtársai unszolására saját iskolát alapított, ahová tódultak a vele egykorú diákok.

      MÜNCHEN - AZ ISKOLA

      A 19. század utolsó harmadában, Kelet- és Közép-Európa fiataljai, valamint kezdő művészei jelentkeztek München 1808-ban alapított Képzőművészeti Akadémiájára. München nagy múltú akadémiája, kedélyes hangulata, pezsgő szellemisége vonzotta a fiatal művészeket, akiket a virágzó művészeti élet a boldogulással is kecsegtetett. München ekkoriban a kor legmodernebb törekvéseinek is teret nyújtott. A „müncheni iskola” fogalma több síkon értelmezhető. Igaz ez magára az Akadémiára, de igaz az annak keretein belül (pl. a híres Piloty-, Diez- vagy Lindenschmit-iskola) és kívül (pl. Hollósy-iskola) létrejött, egy-egy tanáregyéniség köré csoportosuló, különböző irányzatokat képviselő, a vezető mester nevével fémjelzett csoportokra is.3 Hollósy 1878 őszén iratkozott be a müncheni akadémiára, s öt féléven át volt hallgatója; mesterei Alois Gabl és Otto Seitz voltak.

      Hollósy korlátokat nem ismerő, szenvedélyes egyéniségének köszönhetően számos fiatal festőt vonzott maga köré. 1886-ban, Münchenben, pontosan tíz évvel a Nagybányai művésztelep létrejötte előtt, megalapította önálló szabadiskoláját.

      Hollósy és iskolája lesz az Izár partjára került magyar és más nemzetiségű fiatal festőtanoncok egyik központja. Csók István így ír erről emlékezéseiben: „Szinte egyszerre mondtuk, annyira természetes volt: álljanak össze a magyarok, s korrigáljon Hollósy! Az eszme hihetetlen lelkesedést keltett. … Igazi híres tanítványa, akik aztán megteremtették Nagybányát, Thorma, Réti, majd Ferenczy később jöttek. Az iskola hihetetlen gyorsan nagyra nőtt, túlszárnyalva merészen az összes magániskolákat.” 4 Páratlan tehetséget mutatott a tanításban is, rendkívül szuggesztív erővel hatott hallgatóságára. Pezsdítő energiát adott át tanítványainak egyéniségének köszönhetően. Ahogy Réti István fogalmaz, Hollósy „tehetségesítő erővel” hatott tanítványaira, lelkesítette őket, de nem volt egy előre meghatározott tanmenete vagy óraterve. A poroszos metódus rendkívül távol állt Hollósy habitusától, ösztöneire hagyatkozva korrigált, úgy, ahogy ő maga is dolgozott. Az iskola eredeti célkitűzése az akadémiai vizsgára való előkészítés volt, de – mint Csók is írja – hamarosan nemcsak azok gyülekezőhelyévé vált, akik felvételezni kívántak az Akadémiára, hanem azok is csatlakoztak, akik éppen az Akadémia szigorú előírásokat követő tanmenetébe nem kívántak bekapcsolódni. A Hollósy-iskola diákjai számára a nappalok Hollósy korrigálásával teltek, míg az esti gyülekezőkre valamelyik müncheni kávézóban, a Café Lohengrinben, a Café Probstban, vagy Hollósy kedvencében, a Ramberghofban esett sor. Lyka Károly írásaira hagyatkozva megállapíthatjuk, hogy Hollósyé kis „rebbelis kompánia” 5 volt, ennek ellenére, a müncheni élethez nélkülözhetetlen juttatásokat megkapta az Akadémiától.

      A VIDÁM HELYŐRSÉGRŐL

      A müncheni iskolára jellemző, akkoriban fénykorát élő műfaj, a zsánerfestészet különböző változatai, rendkívül gazdagon jelennek meg a városban alkotók művészek munkáiban. Hollósy Simon a népi zsáner utolsó, 19. századi magyar megújítója volt; finom, naturalisztikus festésmódját fokozatosan telíti fénnyel. 6

      A Vidám helyőrség datálásában elsősorban a megfestett jelenet, annak kidolgozása és a szignó áll rendelkezésünkre. Stíluskritikai vizsgálatok alapján a kép egyértelműen Hollósy Münchenben eltöltött évei alatt készült 1887 - 1888 körül. Azokban az években, amikor Hollósy a népszínművek romantikájából építkező korai zsánerképeit, az Áldomás (1887, MNG) és a Mulató társaság (1888, MNG) című műveit festette. Ezt a datálást támasztja alá, a három vizsgált festmény hasonló kompozíciós megoldása, illetve az azonos módon megfestett pirospozsgás arcok, a földre hullott tárgyak, valamint az ábrázolt alakok hasonló fejtartása és mozdulatai is. A Vidám helyőrség a zsánerképek egyik ritkább témáját, a kaszárnyában mulatozó bakák életének egy jelenetét tárja elénk. Hollósy életigenlő optimizmussal festi meg a jelmezekbe öltöztetett, vidám katonákat. Remek karakterei mély emberismeretről tanúskodnak. A hadsereg sokak számára kínált biztos megélhetést a korban, a katonaélet lehetséges és szívesen választott pálya volt, amelynek ábrázolása a 19. század második felében a művészek egyik kedvelt témájává vált. A kaszárnyában zajlódó humoros jelenet középterében egy kucsébernek (vándor kereskedő, aki többnyire csecsebecséket, játéktárgyakat, nyalánkságokat árul főleg vásárokban vagy rendezvényeken), illetve egy magyar betyárnak öltözött alakot látunk hangos, jókedvű tréfálkozás közepette. Hollósy a németalföldi mestereket idéző nagyszerű festőiséggel és aprólékossággal dolgozza ki a részleteket, ügyelve az anyagok, tárgyak valósághű megfestésére, alkalmazva a müncheni finom naturalizmus eszköztárát. Németh Lajos művészettörténész, Hollósy egyik monográfusa szerint, a korabeli magyar festők közül úgy, mint Hollósy Simon, senki sem tudta megközelíteni a klasszikus mesterek festői tudását.7 Ez a tudatos, kifejező megmunkálás és mesterségbeli tudás köszön vissza a Vidám helyőrségen.

      HÁRSFALVI Magdolna

      jegyzetek:

      1 Réti István: A Nagybányai művésztelep, Kulturtade Kiadó, Budapest, 1994, 66.

      2 Réti István: A Nagybányai művésztelep, Kulturtade Kiadó, Budapest, 1994, 66.

      3 München és a magyar művészek kapcsolatáról bővebben ld.: Hessky Orsolya: Az akadémiától a modernizmusig. München és a magyar művészet 1850-1914 között. In: München Magyarul – Magyar művészek Münchenben 1850-1914. MNG, Budapest, 2009

      4 Csók István: Emlékezéseim. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990. 42.

      5 Lyka Károly levele Rétihez. Róma 1893. XI. 30. MNG Adattár

      6 Írja Szinyei Merse Anna tanulmányában, In: München Magyarul – Magyar művészek Münchenben 1850-1914, MNG, Budapest, 2009.

      7 Németh Lajos: Hollósy Simon és kora művészete, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Budapest, 1956. 34.

  6. Hollósy Simon - Önarckép
    1. Hollósy Önarcképe a magyar művészportré-festészet egyik legmegrázóbb műve, egy sokat próbált, sokat csalódott, de mégis mindig bizakodó festő önvizsgálata. Nagyvonalú egyszerűséggel, lazán felvitt színekkel és formákkal, környezetével összeforrva ábrázolja magát. A végős számvetéshez közeledő, megbékélt ember eljutott a nagy összegezéshez és most öntudatosan, bátran áll a néző elé, hogy megmutassa, mire jutott művészetével. A naturalisztikus részletezéstől éppúgy távol van már, mint a napfény-fürösztötte vagy por-kavarta felszín villódzásától: festményén a realista művészek lényeget láttató, a dolgok mélyét vizsgáló attitűdje uralkodik.
      Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

       

  7. Hollósy Simon - Parasztudvar szekérrel
    1. A kép a művész técsői korszakának egyik főműve. Felfogásában Munkácsy Mihály Poros útja és Tornyai János alföldi kopár tájai közé helyezhetjük. Hollósyt tájképeiben is a társadalmi tartalmat sugárzó hangulat megragadása izgatta, ezért is került olyan messzire a nagybányai festők öncélúbb művészetszemléletétől.Bár szálkás, bontott ecsetvonásokkal, pasztózusan rakta fel a színes reflexektől villódzó festékrétegeket, képe mégsem a magyar falu esetleges, villanásnyi impressziója. A festő számtalan szemlélődésből leszűrt megfigyelését kristályosította sokatmondó kompozíciójába. "Lényegében a tág értelemben vett festői realizmusnak az impresszionizmus és divizionizmus néhány elemét is gyümölcsöztető egyéni változatáról van szó" - írja a népről Németh Lajos - "amelyben a természet tárgyias szemlélete egységbe került a lírai értelmezéssel, a realizmus sok mindent magába szívott és önös stílussá vált.".
      Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

  8. Hollósy Simon - Rákóczi-induló, vázlat
    1. Hollósy 1895 őszén festette az első vázlatot a Rákóczi-indulóhoz és a téma haláláig foglalkoztatta. Állandóan újraformálta a kompozíciót, de sosem jutott el olyan megoldáshoz, amelyet méltónak talált volna nagyszabású elképzeléseihez. A hatalmas alkotói küzdelmet ma már csak néhány megmaradt vázlaton követhetjük nyomon, ezek közül a legérdekesebb az 1899-ben keletkezett tanulmány. A kép tartalmi és formai előzménye a Kiss József Tüzek c. verséhez 1896-ban készített illusztráció; a művész már ezen is elkeseredetten előrenyomuló néptömeggel érzékeltette a vers forradalmi hevületét. A Rákóczi-induló dallamára előresodródó alakok hullámzása a térsíkok mélységének érzékeltetésével és az éneklő parasztfiú teljes előrehozatalával a tömeg feltartóztathatatlan áradását jelzi, mintegy a nézőt is az esemény részesévé teszi. A léptek dobbanásától felkavart por és a szórt fény feloldja a formákat, semmiféle kontúr, dekoratív színfolt nem teremt szilárdan körülhatárolt, biztos fogódzót az álomszerűen sejtelmes vízióban. "A Rákóczi-induló nem a megszokott értelemben vett történelmi kép, bár mondhatjuk annak is, mert kora történelmének a legigazabb konfliktusát sűríti magába. Az elnyomott magyar népben szüntelenül benne élő forradalmi vágyat akarta Hollósy a képébe sűríteni, s alakjait is kora típusaiból faragta ki. Benne kavarog ezekben az alakokban 48/49 kiirthatatlan élménye, de felcsillan a képen, - s ezzel lép túl Hollósy a nagybányai művészek osztálykorlátain -, a kilencvenes évek agrárszocialista forrongásainak a tüze is" (Németh Lajos).
      Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

  9. Hollósy Simon - Kocsmában mulatozók
      • Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

      E festmény készülésének idején Hollósy Simonnak Münchenben ismert festőiskolája volt, és a mester eredeti, szuggesztív egyénisége, magával ragadó beszéde a művészetről és az életről odavonzotta a piktúra megújhodására vágyó fiatal művészeket. Az akkoriban ünnepelt francia festő, Bastien-Lepage finom naturalizmusának is ismerője volt Hollósy, de ezenfelül a népéletkép divatjának idején, Németországban újat, igazat tudott mondani a betyárról, borról, gulyásról nevezetes magyar népről. A népéletkép témája nem program volt festészete számára, hanem alighanem nosztalgikus élmény. Iskolájának heves művészeti vitáinál persze az ital sem hiányzott az asztalról. s ez felidézte a magyar falusi kocsmák emlékét. Bor melletti csendes, hosszas üldögélés, a látszólagos eseménytelenségből kibontakozó apró történésekkel. A huszár már elhallgatott, s a virágos kalpagú legény (regruta lesz belőle) emelt pohárral, hímes szóval búcsúzik a szemérmeskedő kocsmároslánytól. A hegedű elhallgat, a csíkos függöny meg a muskátli pirosa felel az ablakban a leány virágos kötényének színére, s talán ezek a színek teszik ezt a falusi délutánt olyan jellegzetesen magyar hangulatúvá...

  10. Hollósy Simon - Táncoló lányok az erdő szélén
    1. A festmény a magyar Art Nouveau egyik korai példája. Hollósy nem tekintette magát portré festőnek. Ezt a festményt ugyan egy hármas portréra vonatkozó megbízatásként kezdte el, de a három nő megfestése szimbolikussá, majdnem bacchikussá alakult.
      Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

  11. Hollósy Simon - Tengerihántás
    1. Hollósy művein új módon köszönt ránk a népéletkép. Vérbő, eleven valósággá válik itt a cselekmény; múlhat az idő, az alakok öröme, búsongása most is él, mivel a nép kedélyvilágának mélyéről szólaltatta meg őket. Zizegnek a kukoricalevelek a legény talpa alatt. A leány hívó-vonakodó tekintete az örök Éváé, miként kecses kéztartása is. A kar villanó fehérsége a legény barna kezének szorítása alatt, a fiatalság egészséges, tüzes pillanatáról szól. Hollósynak a Münchenben is hazai, falusi jeleneteket idéző életképeit a nosztalgia tudta meggyőzővé varázsolni. Ennek a kitűnően csellózó mesternek sikerült a színhasználat elevenségében megszólaltatnia a festészet zeneiségét, s még belső térben is érzékelteti a plein air akkoriban felfedezett vívmányait, a csillámló, kintről befelé derengő fényt.
      Magyar Nemzeti Galéria, Budapest